Cikk nr. 100 / 34: Művészetpártolás az idő sodrásában (4. rész)
Művészetpártolás az idő sodrásában – 4. rész
Ámbár Nagyváradon a művészi megitélések/igények és a zenei ízlések generációnként változnak, ettől függetlenül a zenei dokumentumainkat elemezve egyfajta “káosz” tapasztalható adott új külső erőknek hatására a XIX.-XX., valamint a XX.-XXI. századokban.
Itt viszont komoly összefüggés tapasztalható az új gondolkodásmódokkal, a polgári kapitalizálódással, az új tőkék/politikai érdekek alakulásával, valamint mindezeknek a művészvilágba egyre jobban teret bevásárló létével. Minden téren a politika lett a társadalmi mindennapoknak központi mozgatórugója. Ezzel pedig új eredmények, de szellemi károk is születtek. Az ipari forradalom a XIX század végén Nagyváradon is hatalmas társadalmi változásokkal járt: megsokszorozódik a város lakossága, és a polgári középosztály megerősödésével szükségszerűen új életforma, új gondolkodásmód születik. Az új társadalmi osztályok és az egyre több befolyást megvásárló politikusok úgy vélik, hogy csak az általuk teremtett és felügyelt környezetben “születhet újjá” a biztonságos és látszólagosan “független” kultúra (mellesleg napjainkban is ugyanígy gondolják), mert minden más (önálló) kezdeményezés számukra veszélyes lehet. Ennek hatására 1900 után a művészetpártolás és a művész-szakma részben “politikai uralomtérbe” kerül.
A látszólagos támogatás melletti elsorvasztás kora: 1918 és a kommunizmus ideje
Az I. világháborút követően egy másfajta kulturális törés is tapasztalható Nagyváradon, az akkoriban magyar többségű városban: az impériumváltás (1918) alkalmával megjelenő románág (a jövőbeli többségi lakosok), valamint az idővel velük tapasztalható politikai kettős mércék megjelenése is tovább mélyitik a helyi kultruális élet töredezését és ennek művészpártolását. Párhuzamos kulturális igények/életterek keletkeznek, amelyben a román-magyar ellentétek a zeneszerető művészetek/művészek művelőit morzsolják fel a leghamarabb. Ezekben az időkben kezdődik el a művészet deprofesszionalizálása, amely kihat az igaz értékeken nyugvó művészpártolásra is.
A művészeteknek művelői (és úgy általában a kultúra) a XX. században eleve óriási lépéshátrányból indultak a következő évszázadba: azokban az időkben csak az számított “valódi” munkának, amit tárgyalásokkal, kapával, kalapáccsal lehetett végezni. Erre jöttek a románok, a kommunizmus, azután pedig az eredeti tőkefelhalmozás kora a vadkapitalizmus összes hátrányával, ami padlóra küldött mindent, ami nem termelt közvetlen (!) gazdasági hasznot. 1944. augusztus 23.-i eseményeket követően Romániában pedig egy olyan eseménysorozat indult el, melynek eredménye a kommunizmus elterjedése (szovjetizálás) és a kommunista rendszerelvek bevezetése lett. Sajnos a művészi elhülyítés, és a művészek megsemmisítésének kora volt. Kettős mércével éltek a magyar művészek iránt, fokozták a propagandát és bevezették a kulturális cenzúrát is. A helyi művészek visszahúzódtak, a máshonnan érkező előadók pedig egyre sűrűbben jelennek meg a zenei műsorokban, intézményekben.
Tragédia, hogy a zeneművészet évszázadok alatt felhalmozott csillogása már nem az “elit” kultúrához kezd tartozni, hanem egyfajta ingást mutat az igényes muzsikát teremtők és a politikusok által előrendeltek adta kettősség között. Ebben a helyzetben a részben kivéreztetett kultúra lett az első áldozata a XXI. században tapasztalt globális válságnak is.
Művészetpártolás 1989 utántól napjainkig
Nagyváradon sokakat a művészvilágból megfertőzött az “események” utáni fellélegzésből fakadó kalandvágy, amikor külföldre akartak menni, világot akartak látni. Viszont akik nem mentek el, azok a zenészek emberként is bátrak voltak. Ők lettek az új művelődési élet alappillérei, a gáton helytállóak.
A politika pártok viszont eléggé sajátságosan értelmezték és ötvözték kulturális aktivizmusaikat ezekben az időkben. Az értéktámogatást felváltotta a politikailag felügyelté vált “rendszer”. Az új társadalmi berendezkedéseknek politikusai hamarosan arra is rájöttek, hogy a művészvilágban igazából hatalmas potenciál van, nagy hallgatói tömegerő lakozik benne, így lassan de biztosan „sikeresen” átvették a kulturális intézmények felett a vezetést. De ha valahogy be tudnák kebelezni, akkor a saját érdekeikben akár kontrolálhatnák is azt, és komoly hatást tudnának gyakorolni és érvényesíteni ennek élvezőire is. Mivelhogy viszont nem igazán értették azt, ami igazából itt funkciójuk lenne, így inkább a feléjük hű személyeket (vagy akár frissen beiratkozott kevésbé tehetséges művészeket) ültettek az intézmények éleire. Így a politikai számításokból fakadó érdekek átszivárogtak a művészvilágba is. Voltak olyan zenészek akik tudtak/és voltak akik nem tudtak: lépést tartani, hallgatni, betörni, ebben a politizált és polarizált közegben szerepet vállalni a helyi zenei élet aktív alakitásában.
Napjainkban a minimális támogatás ugyan megvan (mert meg kell legyen), de sok esetben a művészek elsőnek le vannak “káderezve”, és csak azután döntik el róluk a kialakított véleményt, hogy milyen művészi értéket képviselnek. Személyi sikerek, és drámák korszaka volt ez. A művészetpártolás igazából nem hoz sok szavazót, így a zenei dokumentumokban az is kitünik, hogy sajnos napjainkban sem érdekelt semmilyen politikai érdekképviselet a hosszú távon hatást kifejtő kultúra korlátlan támogatásában úgy, mint ahogyan az a “régi időkben” tapasztalható volt.
A művészet a természet utánzása – mondták a latin bölcsek – azonban a művészetek nem a természet szépségeit jeleníthették meg önmagukban és önmaguk által, hanem valami egészen mást.
Thurzó Zoltán