Cikk nr. 100 / 67: Előadói/szerzői estek Nagyváradon (1.)

Cikk nr. 100 / 67: Előadói/szerzői estek Nagyváradon (1.)

Nagytatám, Thurzó Sándor zenei helytörténész, muzikológus, ugyanakkor személyes vágyaim közé tartozott/tartozik az élő kultúrát úgy támogatni, hogy a zenei élet minél több új alkotásának népszerűsítésével gazdagodjon. Ez történhet egyfelől váltakozó szerzőkkel/műsorral egyénileg (vagy akár több zenész közös szándékából kamarazenei/zenekari formátumban), másfelől pedig egy konkrét zeneszerzőnek a bemutatása által. Ez azonban nem olyan könnyű, mert az új művek és a közönség között nagy űr tátong. Persze, nemcsak nálunk van ez így, hanem sajnos mindenütt. Mozart idejében a közönség értő része elvárta az alkotótól, hogy újat is kapjon. Manapság, kevésbé. Természetesen vannak kivételek, mert az igazán sikerült alkotásoknak a közönség egy része örül, és szívesen látogatja a rendezvényeket. A szakemberek pedig feltétlenül érdeklődnek az önálló/szerzői estek iránt. Jobb esetben. De ez is kihalóban van az idővel kialakult szakmai irigységek miatt.

Manapság a zenei kommunikáció is interkulturális közegben történik. A régebbi korokban is jellemző volt a kultúrák közti átjárás, de ez a „kapu” nem volt épp ilyen mértékben szélesre nyitva. A zenében ismert multikulturalitás a 20. században vált világméretű szinten is jelentős folyamattá. A társadalmi sokféleség természetes jelenség kell(ene) legyen, hiszen minden embernek saját anyanyelve, számos jellemzője, tulajdonsága van, amely alapján az emberi közösségek egyik vagy másik csoportjába sorolhatóvá válik. Mindennek ellenére kulturálisan ez még mindig egy kényes, igazából nehezen értelmezhető fogalom, mivelhogy mindenki másképp értelmezi. Mint mindenben, így itt is néha fontosabb lenne az összefogás, mint magát a koncertszerű végeredményt ide vagy oda besorolni.

Napjaink előadóit részben egyedül a lelkesedés, a zene szeretete és a közönség szívbéli szolgálatának az ügye tartja össze: mindannyian szabad időnket áldozzuk azért, hogy rendszeres időközönként előadásainkkal megörvendeztessük a szépszámú (vagy épp kisszámú) közönséget.

Nagyváradon több szép együttműködésből beért művészeti előadás van, de akadnak ellenpéldák is: sokszor rontja a zenei helyzetet az, hogy az együtt élő magyar–román párhuzamos „életvitelek és elvek” morzsolják a múlt nagy zenei pillanatait és annak élvezetét, a régmúltban híres eredményeket, és ki-ki a maga oldaláról próbálja érvényesíttetni ezen történéseket. Ebben viszont egy láthatatlan kisördögként a politika „keze és érdekei” mindig benne vannak valahogy. Pedig mindenkinek szívügye kellene legyen a kultúra eme ágazata, a zenei élet (és a kimeríthetetlen választék) adta sokszínűség.

A nagyváradi zenei kultúrát (legyen az előadói, vagy épp szerzői est) történelmi és társadalmi örökségünk összegzésének kell tekintsük. Ez lenne mindenek felett az időtálló „befektetés”, az ideális és helyes megközelítés mindenki részéről. A kulturális minőséget zenei értelemben csak így kaphatjuk meg napjainkban is.

Vegyünk egy konkrét történelmi pillanatot: 1919 óta van jelen egyfajta etnikai különbség Nagyváradon, mivelhogy román többségű várossá alakult át. Ez a helyi zenei életben és előadásokon is meglátszik. Nagyváradon az első világháborút követő években a kisebbségi kultúra (ismert okokból hamar fordult a demográfiai arány) megismerése és fenntartása, támogatása volt az elsődleges prioritása a helyi magyar előadóknak. Zászlajukra akár ezt a jelszót is tűzhették volna: „A kulturális sokszínűség érték!” És, tegyük hozzá gyorsan magunkban, mindenkinek az kellene legyen.

Ehhez azt a történelmi adalékot is ismernünk kell, hogy Nagyváradon az első „Román hangverseny” 1896 januárjában volt a Zöldfa Szállóban, román fellépőkkel, és teljesen román műsorral. Az akkori helyi (nyilvánvalóan magyar) muzsikus társadalom nyitott volt az akkor helyileg jelentősen kisebbségben élő román kollégák felé. Az idő elteltével, fordított esetben, ők már zárkózottabbakká váltak.

„A zene önmagunk feltérképezése és az emberek közötti kapcsolatok jobbításához segíthet. És amíg a zene tovább él, fennmarad, ha titkát nem is tudjuk megfejteni, bízhatunk erejében.” (Bernstein, 1974)

Thurzó Zoltán