Cikk nr. 100 / 37: Pár gondolat az európai operajátszás kezdeteiről

Cikk nr. 100 / 37: Pár gondolat az európai operajátszás kezdeteiről 

Mielőtt konkrétan visszatérnénk a Nagyváradon elhangzott operákra, az itt fellépett előadókra, társulatokra, rendezőkre – fontos európai viszonylatokban is kicsit szétnézzünk. Abba is betekinthetünk, hogy miként is fejlődött ki ez a mára közkedvelt zenei műfaj, amelyhez Nagyvárad az évek elteltével szerencsére a helyi értékeiből is hozzá tudott adni.

Mivelhogy ez a műfaj nagy átalakulásokon ment keresztül az évtizedek/évszázadok folyamán, így érdekes gyökerekkel, és merőben más kezdetekkel rendelkezik, mint ahogyan azt napjainkban ismerjük.

Amikor az opera Firenzében 1600 körül megszületett, akkor minden érintett területén (zenei, előadói, színpadtechnikai, jelmez, rendezői, stb.) még nagyon egyszerű elképzeléseket követtek, és előző korokból “koppintottan” alkalmaztak.

A kezdeti operajátszásról pár gondolat

A korabeli zeneszerzők ámbár egy formabontó, és ugyanakkor közérthető zenei stílust szerettek volna kialakítani, több esetben saját elképzeléseiket háttérbe szorítván inkább a régebbi korokban használt megoldásokat részesítették előnyben. Úgy gondolták, hogy az lehet a siker kulcsát rejtő kiindulási alap, ha visszatértnek formailag azokhoz a megközelítésekhez, amikor az ókori görögök énekelve (vagy éppen recitálva) adták elő zenés színdarabjaikat. Ők természetesen sok tekintetben tovább gondolták a műfajt, de ettől függetlenül az antik görög színjátszás hagyományaiból indultak ki, és így a kezdetekben elsősorban az antik tragédiák világát, és az ott lejegyzett szerkezeti felépítéseket követték.

A régi zenei alapokra helyezvén elképzeléseiket, a kezdeti operaszerzők akkoriban tulajdonképpen nem egy új műfajt teremtettek, hanem úgymond csak egy régi műfajt élesztettek fel, és öltöztettek kicsit másabb, modernebb zenei köntösbe. Mivelhogy többen az antik tragédiák világát követték, így ennek következtében kevés kivétellel az első operák témájukat illetőleg a görög-római mitológiából és történelemből merítkeztek.

Volt olyan periódus is, amikor akkoriban rendszerint májusban, a “maggio musicale” (zenés május) alkalmával volt hallható több zenés színdarab a városokban. Ilyenkor ezeket az előadásokat amfiteátrumokban, a piactereken, a székesegyházak előtt (a “sacre rapresentazioni” – szent operaelőadásokat pedig a székesegyházakban a szentélyt minimálisan bedíszletezve, ünnepek alkalmával) hallhatták az érdeklődők. A legtöbb kezdeti operát ennek ellenére akkoriban a városok határain túl megtalálható falusi környezetekben, falvak piacterein, és népi játékok alkalmával játszottak.

Innen kicsit előrébb ugordva az időben már közelítjük a számunkra megszokott operák világát.

A zeneszerzők elsősorban a monódikus éneklést (ária) részesítették előnyben az érzelmek, és a választott megzenésített történetek tolmácsolására. A korabeli zenekarok is (a mostani apparátusokhoz mérten) nagyon kevés tagból álltak, gyakorlatilag néhány emberből. (Voltak olyan zeneszerzők is, akik nem írták elő, hogy a szólamokat milyen hangszer játssza el. Ezeknél az eseteknél pedig gyakorlatilag olyan hangszereket alkalmaztak, melyek éppen rendelkezésükre álltak.)

Egy akkordikus hangszer mellett (hárfa, lant, líra, csemballó) csupán pár dallamvivő hangszer képezte a zenekart úgy a vonós-, mint a fa-/rézfúvósok kategóriáit illetően. Ezekben az időkben fejlődik ki a monódia, amelyet egy előadó énekelt egy akkordikus hangszer kíséretével. Igy jött létre az akkordikus homofon zene is. A kezdeti vokális-hangszeres zeneszerzésnél kezdődött meg a recitativo és az ária szétválása is (a velencei opera idején), amely végül a nápolyi operában különült el egymástól végérvényesen. 

Recitativó

A recitativo egy olyan kötetlen énekbeszédet (éneklési módot) jelent, amelyet föleg a gondos prozódia jellemez. Az énekes előadó ezeknél a részeknél fejezheti ki érthetőbben a szöveg mondanivalóját. Időbeli beosztását (tempóját, ritmusát, hangsúlyait) kizárólag az adott szöveg határozza meg, és nem a zenei dallamvezetés. A kottában ugyanúgy zenei hangok jelzik (mint az áriákat, kórusrészleteket), és ezeken a helyeken legfőképpen minimális akkordikus kísérettel találkozhatunk vele. Rendeltetése az volt, hogy az operában fellelhető többi zenei rész között meggyorsítsa a cselekmények folyamatát, jobban érthetővé tegye az őt követő áriákban megtalálható drámai csekeményeket, indulatokat, emberi érzelmeket, és ugyanakkor a további történéseket is felvezesse. A recitativo vált a cselekmények hordozójává, míg az ária ennek érzelmi reflexiójává.

Ária

Az ária már nagyzenekarral kísért szólóéneklést jelent, és az előadó énekes által alakított személyek adott lelkiállapotát világítja meg. A drámai csekemények, indulatok, emberi érzelmek itt törnek igazán a felszínre, és különféle affektus-típusokkal is itt találkozhatunk a legtöbbet. A zeneileg összetett ariák biztosítják a cselekmények folytonosságát, de a fő hangsúly minden esetben az énekszólam dallamvonalán nyugszik, és nem a zenekari dallamvonalon. Az áriák emelkedettebb részeket képviseltek az operák szerkezetében.

Thurzó Zoltán