VISSZATÉRT NAGYVÁRADRA EGY KINCS

Kedves barátaim, követőim!

A tegnapi nap folyamán VISSZATÉRT NAGYVÁRADRA EGY KINCS.

Egy hosszabb restaurálási időszakot követve, tegnap a világhírű restaurátortól, műkincs felértékelőtől, egyszóval Markus Barbarossa úrtól visszakaptam azt a mélyhegedűt (szaknyelven ezt a hangszeremet mesterbrácsának hívják), amely családom tulajdonában van már sok évtizede (nagyszüleimet követve anyukám révén én örököltem meg), és amely egykoron, az 1760-as évek kezdetekkor Nagyváradon a báró Patachich Ádám püspök, és Michael Haydn neveivel fémjelzett és alapított, 34 tagú RK püspöki zenekarban szolgált, és amely Dittersdorf és pár zenész kollegája ideérkezésekkor érkezett Nagyváradra 1764-ben.

A múltév elején adtam oda neki a hangszert, és 11 hónap után ismételten a kezemben van, DE IMMÁR teljes pompájában.

Ez a hangszer nem csupán egy ténylegesen kimagaslo értékű történelmi relikvia, hanem Barbarossa úr szakmai tudása révén 1764 óta (amikor idekerült) most ismét olyan állapotában pompázik, hogy akár ismét koncertezni is lehetne rajta, és a hangszer hangját ismét eredeti pompájában lehetne hallani.

Ezt a hangszert saját anyagi befektetésemből restauráltattam.

Annak nagyon örülök, hogy a hangszerem ugyanakkor nemzetközileg is elismert, részletes hivatalos eredetiségi dokumentumokat is kapott Barbarossa úrtól, amely a világ bármely múzeumában, aukciós házában, műkincsekkel foglalkozó intezményeiben is önmagában egy eredetiségi/hitelesítesi tanúsítvány.

Markus úrtól a találkozásunk végén egy olyan kis ajándékot is kaptam, amelynek a szóbeszédek szerint (annó ő kapta, de ezt most nekem adta) Tartini, Paganini, de még Mozart is tulajdonosa volt!

Ha egyszer sikerül(ne) létrehoznom a Zenei Múzeumot Nagyváradon, akkor az a hangszer lenne az egyik legértékesebb tárgy a kiálítottak közzül, amely egyben bármikor alkalmas lehet(ne) histórikus előadáson való részvételre.

………….

Érdekes és izgalmas a története van a hangszernek!

A Thurzó család zenei magángyűjteménye nem csupán egy olyan adattár, ahol több ezer oldalnyi A4-es formátumban őrizzük és napjainkban is vezetjük az eddig összegyűjtött zenetörténeti epizódok összefoglalóját, és csak plakátokat, illetve műsorokat gyűjtünk.

Egy olyan letétrendszer része, amely 12 hagyatéki anyagot és közel 250 zenei relikviát is tartalmaz abban a közel 18.000 (tizennyolc ezer) érdekességből, amelynek birtokában vagyok.

Mondom ezt halkan azért, merthogy a családom az elmúlt évtizedekben nem csupán műsorokat, és plakátokat gyűjtött 1760-tól napjainkig…erről pedig senki nem tudott. Eddig. Én nyitok valamelyest, mert tudom: történelmileg fontos lenne létrehozni ezt a magánintézményt. Itt csak a pézről szól az egész, mivelhogy az épület, amely erre alkalmas lenne közel 500.000 euró. Hátha lelek segítséget…

1760–1769 között báró Patachich Ádám egy egész korszakot határozott meg Nagyváradon az ide szerződtetett zenei világnagyságokkal, valamint az Európa-szerte is híres 34 tagú püspöki zenekarával. Michael Haydnnel való ideérkezésekor (1760. március 19.) váradi zenekarának szervezésére is megbízást adott a fiatal karmester-zeneszerzőnek, így ő három muzsikus barátját is leszerződtette: egy csellóst, egy klarinétost és egy vadászkürtöst. Ezzel az volt a célja, hogy a zenekart erősítse, de az is, hogy a „hangszerpark” is bővüljön. Távozását követően (1762) Dittersdorf 1764. április 1-jén nemcsak W. Pichllel érkezett Nagyváradra, hanem, folytatva a már elkezdett zenekari élet szervezését, ő is további muzsikusokat szerződtetett le: Stza – fuvola, Pohl és Stadler – oboák, Fournier – klarinét, Olivia és Pauer – kürtök, Michael – csemballó, Fuchs – hegedű, Himmelbauer – cselló, Pichelberger – nagybőgő.

Sokan akkoriban is a saját hangszereiken szolgálták a zenét ott, ahol épp szerződtetve voltak, és nem az alkalmi hangszereken játszottak munkaadójuk révén. Amikor Dittersdorf javaslatára szerződtették Fuchsot, ő saját hegedűjével és mélyhegedűjével együtt érkezett. Muzsikusi tevékenysége többrétű lehetett, és ha a zenei igény úgy hozta, akkor egy személyben erősíthette a zenekar mélyhegedűs csoportját is. Ez a mélyhegedű viszont nagy bizonyossággal megszólalt a korabeli nagyváradi püspöki zenekarban.

Hogy miként került a Thurzó család tulajdonába ez a hangszer, ennek története 1965-ben kezdődött. Nagytatám egész életében kiemelt fontosságot tulajdonított mindennek, ami bármilyen módon Nagyváradhoz volt köthető. Ámbár a Szekuritáté havi rendszerességgel zaklatta, ennek ellenére szorosan tudta tartani a kapcsolatot levelezések formájában sok más zenekutató kollégájával szerte a világban. Egy berlini muzikológus barátja egyik levélváltásuk alkalmával említette, hogy közvetett módon ismer valakit, akinek a családja birtokába jutottak Fuchs személyes dolgaiból is. Felvették egymással a kapcsolatot, és a tulajdonos egyik levélváltásuk alkalmával felajánlotta nagytatámnak, hogy eladná ezt a hangszert. Négy év múlva kezdődtek meg az ez irányú, komolyabb tárgyalások.

Nagytatámnak úgy mondták, hogy egy Amati-modell kópiája. Markus Barbarossa úr viszont mégjobban beazonosította: egy értékes, késői Anton Posch alkotásról van szó, kb. 1730-1735 évekből.

Nagytatám azért nem beszélt senkinek sem erről az eltelt évek alatt, mert igazából, az irigységen túl, senki sem tudta volna igazán értékelni ezt az értékes „szerzeményt”, és a Securitate így is sokat zaklatta. A család nyitott további komoly bevizsgálásra is, ha majd megvalósíthatónak látja egy nagyváradi Zenetörténeti Múzeum és Zenei Adattár létrejöttét. Szerintem most jött el az ideje annak, hogy a hangszer szakmailag is rehabilitálást nyerjen.

De minden esetre: tudjanak a létezéséről az emberek.