Cikk nr. 100 / 15: A középkori Várad zenéjének analógiái: az egyszólamú zene, és a többszólamú zene kezdetei.

A középkori Várad zenéjének analógiái: az egyszólamú zene, és a többszólamú zene kezdetei.

A zene kialakulása, az első dallamok.

A középkorral egy új korszak kezdõdött el Európában. Analógiák révén kell még Várad korabeli zenei világát tekintsük, mivelhogy ámbár itt is minden zenei forma használatos volt, de  viszont kevés dokumentum maradt fent a már korábban említett pusztítások miatt. Az európai kulturális vérkeringésébe a Magyar Királyság igazán a kereszténység felvételével került be. A nyugati kereszténység zenéjének hatása a 11. századtól kezdve egyre erősebben érezhető Várdon is. A kolostorokban, egyházi iskolákban (Esztergom, Vác, Pannonhalma, Várad) rendszeresen tanítják az egyházi énekeket.

Az egyszólamú zene, és a többszólamú zene kezdetei.

A zeneirodalomban talán az egyik leglátványosabb fejlõdést a többszólamúság kialakulása körül láthatunk. A negyedik századtól az addig használt keresztény liturgia nyelve a görög helyett a latin lett. Az őskeresztények zenének csak az éneket tekintették, és csak akkor énekeltek, amikor az Istent dicsérték. (Viszont ez sem marad végig így.) A korai középkor zenéje nagyobbrészt egyszólamú volt, a többszólamúság csak a XII. század körül alakult ki. A neumákkal történő szekvenciális éneklést (sequentia) az egyszólamú éneklés, valamint a gregorián éneklés váltotta fel. Merész újdonságnak számít a XII-XIII. században a kezdődő többszólamú komponálás, viszont ez volt a kor zenei fejlődésének íve.

Az egyházi zene fejlődésének irányító középpontja Róma lett. A katolikus egyház, és a vezető papság olyan dallamokat és énekes imaszövegeket vezetett be a gyakorlatba, amelyeket a vallási kultusznak, valamint a használt szertartásoknak megfelelőnek találtak. Az akkortájt használt dallamkincsek tekintetében két ismert fő forrásról beszélhetünk: a Bizánci központú görög egyházi énekekről (himnuszokról), valamint az ókori zsidók vallási liturgikus zenékről (zsoltárokról).

Két fontos énekformát kell még megemlítenem ezekből az időkből a már ismertetett neumák mellett: a szekvenciális éneklés (sequentia) és a tropus. Mindkét forma úgy jött létre, hogy a liturgikus dallamok hosszú melizmái alá szöveget szerkesztettek. Ezek is a neumákból fejlődtek ki. Viszont a sequentia mint mûfaj, jelentõsebbnek mutatkozott a tropusnál. (Sequentia volt a XII. századi ómagyar Mária Siralom is, amelynek eredeti címe: “Planctus ante nescia”) A szekvenciák idõvel igencsak meggyarapodtak, de egyre több népi „profán” elem vegyült bele, amit a katolikus egyház nem nézett jó szemmel. Dallamaik miatt gyorsan elterjedtek, számuk megnőtt, helyenként több mint 100-atis énekeltek az egyházi év folyamán. Ezért a XVI. században eltiltották éneklésüket, és csupán ötnek a használatát engedélyezték. Gyűjteménye a sequentariumvagy prosarium. A tridenti zsinat (1545-1563) négyet tartott meg a mise szertartásrendjében, így manapság már csak öt szekvencia szerepel a napjainkban is használatos katolikus templomi szertartásban:  a húsvéti „Victimae paschali laudes” (szerzője Notker tanítványa: Wipo); a pünkösdi  „Veni sancte spiritus” (szerzője: Hermannus Contractus, viszont más kutatók szerint II. Róbert francia király kb. 1000-ben); az úrnapi „Lauda Sión Salvatorem” (szerzője: Aquinói Szent Tamás); a „Stabat mater” (szerzője: Jacopone da Todi) és végül a gyászmisék (rekviemek) „Gradualé”-jához: csatlakozó „Dies irae” (szerzője valószínűleg: Celanói Tamás). Ezt viszont 1972-ben kiiktatták. Ezekhez csatolták a késsőbiekben (1727-ben) a hétfájdalmú Szűz Mária ünnepén énekelt “Stabat Mater Dolorosát”.

A szekvencia-ének is voltaképen bizánci eredetű, de ezzel a gyorsan elterjedt és megkedvelt műformával mégis kiváló alkotóerejükről tettek tanúságot. Az egyszólamúságból a többszólamúságra való átmenetet először a szólamok kvart, kvint és oktáv együtthangzása jelentette. A XIV. században az egyház abszolút hatalma kicsit megingott, ennek hatására pedig a művészetek fokozatosan világiasodtak. A korábbi századok „névtelen” zenéivel szemben immár sok szerző pontos nevét is ismerjük, az alkotott műveik címeivel együtt.

I. Gergely pápa maradandó öröksége.

A középkori egyház hivatalos zenéje a gregorián ének volt, amely közel ezer évig az európai zene fejlődésének alapja volt. Mindezek latin szöveggel énekelt, hangszeres kíséret nélküli, egyszólamú dallamok voltak a kezdetekben.

Nevét onnan kapta, hogy I.Gergely (Nagy Szent Gergely) pápa (590-604) elsőként rendszerezte / illetve az ő ideje alatt gyűjtötték, és írták le az akkor használatos énekek dallamgyűjteményét. A Biblia szövegének hangos felolvasásából származó hangos zsoltárdallamokat, a liturgikus énekek és himnuszok dallamait, valamint a kolostorok zsolozsmáit tartalmazza egy a jelentős gyűjtemény. Gergely pápát természetesen nem zenei, hanem liturgikus szempontok vezethették. A megfelelő anyagot megtartatta, selejtezett amit kellett, és a hiányzókatt pedig pótoltatta.

A gregorián dallamok két nagyobb csoportba rendeződnek: mise és zsolozsma.

Európa több kolostorában (és pont emiatt gondolom úgy, hogy Váradon is), hogy az a szokás alakult ki, hogy a gregorián dallam mellé kísérõ szólamot kezdtek énekelni. Ekkor ez még nem jelentett többet, mint az egyes szólamok párhuzamos haladását egymás mellett, azonos távolságban. Ennek az énekesi gyakorlatnak a neve „parafonia” volt, és elõadóit parafonistáknak nevezték. Feltehetõen kvart, illetve kvint távolságban szólaltatták meg a kísérõszólamot. Közben a kolostorokban és a templomokban megjelent az orgona, amely alkalmas volt a két szólam összecsengésének tesztelése is. Így viszont a stöbbszólamúság (organum) megindításában is jelentősen közreműködött az orgona. Az európai többszólamúság errõl a hangszerrõl kapta a nevét is, így lett organum elnevezésû ez az éneklési technika is, melynek három típusát különböztetjük meg: paralel (párhuzamos organum), szabad organum, és a melizmatikus organum. Bár a papok tiltják a hangszeren való játszást, valószínű, hogy a hangszeres zene már ekkor némi szerephez juthatott.

Thurzó Zoltán