Csak a jók mennek el – búcsú Csíky Ibolya színművésznőtől

Sajnos, egyre sűrűbben hallunk olyan szomorú hírt, és sűrűbben hullatjuk könnyeinket, hogy régi korok nagy emberei napjainkban sorban ereszkednek hosszú utjuk végén térdre a Jóisten előtt. Mindig elfog egy szorongás, amikor hírül veszem, hogy egy kedves ismerõs eltávozott közülünk. Talán nincs is a városban olyan magyar, aki ne ismerte volna Csíky Ibolyát. Ilyenkor döbbenünk rá igazán, hogy az élet olyan adomány, amit nem szabad hiábavalóan elfecsérelnünk. Elég “rövid idő” alatt remek nagyváradi magyar színészek hagytak itt minket. Sajnos ismét szegényebb lett magyar közösségünk, immár három kiváló képviselõjének az öröklétbe való távozásával.

Nehéz elfogadni és tudomásul venni azt, hogy Ibi néni sincs már közöttünk, hiszen õ már az égi pódiumon tevékenykedik, úgy ahogy tette itt is, határtalan odaadással, örömmel és alázattal Nagyváradon. Amióta  tanulmányait elvégezte – haláláig a nagyváradi közönséget szolgálta. 

Patricia Griff gondolata jutott a mai nap eszembe:  “A búcsúzás nem számít, egyáltalán nem. Ami igazán számít, az az idő, azok a napok, amit az elválás előtt együtt tölt valakivel az ember, és azok az események, amiket együtt éltetek át, és amire emlékezni lehet.” Mennyire igaz…és mennyi emlékünk van mindannyiunknak, nagyváradi embereknek Vele kapcsolatban.

Kavarogtak egész nap a gondolataim. Nem akartak szavakba rendeződni az emlékek, mert ilyenkor rengeteg emlék tör fel az emberben, sebes váltásokkal. Szomorú vagyok. A búcsúzás mindig szomorú. Nem kívánok válogatni az emlékek sokaságából, de kezem/lelkem akaratlan is emlékezni kíván.

Csíky Ibolya értéket képviselt egy értékvesztett világban. Egy immár rég eltünt kor szellemiségét hordozó embert vesztettünk el.

Megint.

Szerette az embereket, hitt bennük, a művészetet pedig imádta. Szeretetet kell adni ahhoz, hogy szeretetet tudj kapni, mégis úgy kell jónak lenned, hogy közben ne várj cserébe semmit. Ez a színjátszásban is “alap”. Azoknak, akik alázattal értik a miértjét, a fontosságát. Egyszerűen azért tett mindent, mert nem tudott másképp cselekedni. Az emberi élet nagyon nehéz és lehet, hogy nem mindig cselekszünk helyesen, de egészen biztos, hogy tetteinkért, gondolatainkért felelõsek vagyunk és ezzel az életünkkel egyszer el kell számolni. Művészetével pedig minden alkalommal szétosztotta önmagát, szellemiségét, hitét, lelkét. Lelki értékeivel dominált Ibi néni.

Személyében nagy tudású, értékteremtõ, és egyben értékmentõ igaz magyar ember hagyott itt bennünket. Szörnyű dolog látni, hogy nagyjaink hogyan hagynak itt minket napról napra, mi pedig válaszokat keresünk, emlékeket. Valamint csendben magunkban vívódunk Isten akaratával.  Nekünk, hátramaradottaknak, fájdalmas ez a veszteség. 

Roppant intellektualitás jellemezte, ritka színésznő volt – aki rengeteg csodás emléket ad mostantól kezdve mindenkinek, akik megtisztelték anno Őt, a szerepeit, előadásait. Régi korok ritka embere volt, aki az életet nemcsak dühösen és mosolyogva szemlélte, hanem vidáman és iróniával is.

Mindig volt néhány kedves figyelmessége, kérdése, kedves szava az emberhez. Példamutató egyénisége nevelõértékű volt nekünk, fiataloknak. Számomra egy olyan ember volt, aki azon ritka kevesek közé tartozott Nagyvárad eddigi kulturális életében, aki feláldozta Önmagát azért a városért ahol alkotott, teremtett …és tanított. Minden pillanatban is megtalálta a segítő szót, humorával színt hozott mindannyiunk életébe. Lendületével és tenni akarásával példát mutatott mindannyiunknak. Temérdek alkalommal rávilágított, hogy az életnek van értelme, ha megtaláljuk a jót, vagy épp a rosszban is a jót, még ha nehéz is.

Egy ábrázolásként képzeljük el Rousseau sírját: a hatalmas szarkofág végén, egy becsukódó ajtón visszanyúl egy lámpást tartó kéz. Lámpás volt éltében, és holta után is az maradt. Manapság nem elég csupán művésznek lenni, világító fáklyának is kell lenni ebben a pislákoló fényű  világban. Azt hiszem, ő is egy hasonló itt felejtett lámpás volt.

Abban bízott, hogy művészet egy jövőbe vetett gerely, amely akár egy generációval később találja majd el a hallgatót. Mi vagyunk a jövő. Csak hagyni kell, hogy eltaláljon az a gerely.

A halál nem mindennek a vége. A halál csupán az életnek a vége. Az élet létezik. A halál létezik. A látszat mit sem számít. Az számít csak, amit érzünk. Akire emlékeznek, az viszont örökké él! Ibi néni itthagyott nekünk a szívéből egy darabkát. 

Emlékezzünk rá szeretettel, és a tanult dolgokat kamatoztassuk életünkben, hogy majd amikor újból találkozni fogunk, ne valljunk szégyent előtte…előttük!

Kedves alakja hiányozni fog Nagyvárad utcáiról, tereiról, kulturális életéből. És mi még Juhász Gyula Testamentumát még meg szerettünk volna közösen csinálni…

Köszönjük, hogy ismerhettünk. Emléked legyen áldott!