Megint szegényebbek lettünk, elhunyt Varga Vilmos színművész.
Sajnos azokká válunk időről időre, és szemöldökünket ráncolva, olykor „folytott dühhel” szoktuk tudomásúl venni a hírt: megint elment valaki. Valaki, akinek még maradnia kellett volna még. Varga Vilmos színművész.
Akit igazán tisztelünk, az sosem hal meg igazán. Szerintem az ajtó akkor nyíllik ki, hogy visszamenjünk, ha más végeztünk mindazzal, amiért a földre érkeztünk. Most a becsukódó ajtón visszanyúl egy lámpást tartva mindannyiunk számára intően, mert Ő most elhagyja az élet színpadát – a Nagy Rendező hívatta.
Fény volt a kulturális égbolton.
Az összmagyar nemzeti érték Nagyváradra vonatkozó pici szeletének egyik legmeghatározóbb személyét vesztettük el, és a nemzetközi porondon is nagyon sokan gyászolják az elismert nagyváradi művészt. Sajnos, egyre sűrűbben hallunk olyan szomorú hírt/sűrűbben hullatjuk könnyeinket, hogy régi korok nagy emberei napjainkban sorban ereszkednek hosszú utuk végén térdre a Jóisten előtt. Mindazok, akik egész életükben szolgálták ennek a városnak a kultúráját, a hírnevét, a szellemi gazdagságát.
Latinovits Zoltán egy gondolata jut eszembe Varga Vilmos művészetéről:
“A színész rendkívül összetett ember. Sokféle én, sokféle gén rejtőzik benne, és szangvinikusabb, nagyobb lázzal, nagyobb hőfokon ég és él, mint a többi ember, hiszen foglalkozása folyton égést, folyton gondolkozást, földúsított érzelmi világot kíván tőle.”
Roppant intellektualitás jellemezte, kiváló versmondó, ritka színész – aki rengeteg csodás emléket ad mostantól kezdve át mindenkinek, akik megtisztelték anno Őt, a szerepeit, előadásait, tevékenységét. Régi korok ritka embere volt, aki az életet nemcsak dühösen és mosolyogva szemlélte, hanem vidáman és iróniával is.
Úgy lógott ki a sorból, hogy szerintem nem is lépett be úgy igazán soha ebbe a képzeletbeli sorba.
Őszinteség jellemezte, és mindenki szerintem magáénak tudhatott minden alkalommal egy elgondolkodtató találkozást személyével. Olyan…nagyon ritka alkalmakat, amikor érdemes egymással társalogni érdemben bármiről is. És mindenki részére volt egy pajkos mosolya, egy velős gondolata.
Varga Vilmost nagyon sokan szerették.
Roppant megtisztelő volt számomra, hogy többször is eleget tett felkéréseimnek, és közösen is felléphettünk több hangversenyemen. Sok beszélgetés előzte meg ezeket az előadásokat – amikből mindig tanulhattam valamit. Valami időtállót.
Vajon a fiatal generáció mennyire fogja fel azt, hogy olyan Nagymesterek hagynak itt minket napról-napra, akiktől még temérdek dolgot tanulhattunk volna annak érdekében, hogy idővel mi is méltóak lehessünk arra, hogy az Ő kemény munkájukkal, szellemi alázatukkal kijárt úton teljes válszálességgel haladhassunk majd együtt velük, amikor minket is egy szép nap hivatni fog a teremtő?
Emlékezzünk Varga Vilmosra fejhajtott tisztelettel, hálás szeretettel!
Ez kísérje őt hosszú útján.
Mostantől a „Mennyei Társulat” örökös tagja lett, aki életében fáklya volt sokunk számára.